Vonzások 2000-2004

Christine Wolf

UBORKASZEZON

Nagyon romantikus nagyon női nagyon novella

Christine Wolf : Cucumber-season
Pocket Books Inc. Miskolc 2001
Fordította: P. Farkas Kriszta
ISBN 123 4567 89 10.
© Christine Wolf, 2001

Hungarian translation © P. Farkas Kriszta, 2001

1

Gyönyörű, tündöklő narancssárga fényben bukott a hegy mögé a tűzvörös bolygó utolsó sugara is, az óceán habjain aranyhíd csillogott még pár percig…
– Oh, de csodálatos! – sóhajtotta Angelika érzelgősen, lomhán nyugágyán fekve, pezsgőjét kortyolgatva, kedvenc foglalatosságát végezve, mint minden este szokta.
Angelika harminchoz közeledő, magas, vékony, szőke, hosszú hajú árva lány, akit hat évvel ezelőtt vett el Arthur, a milliárdos öreg Archibald fia. Esküvőjük után egy hónappal költöztek ide, ebbe a kétszintes, tizenhat szobás luxus villába, mely közvetlenül az óceán partján áll.
– Ruby, jöjjön le hozzám a partra, és hozzon még egy üveg jégbe hűtött pezsgőt – szólt fel telefonon Angelika a szobalánynak.
– Asszonyom, Mr. Archibald telefonált az imént, azt üzeni asszonyomnak, hogy feküdjön le nyugodtan, mert ma egy elhúzódó üzleti tárgyaláson kell részt vennie, csak későn fog hazajönni – tette le a kitöltött pezsgőt Ruby, azzal a gondolattal fejében, hogy még valamit beszélnie kellene, mert ha az első oldalon nincs elég párbeszéd, akkor le fogják tenni a könyvet az olvasó nők ezrei, és akkor miből fog megélni szegény írója.
– Hm – horkant fel Angelika – későn jön haza, nnna persze… Mit mondott, feküdjek le nyugodtan? – kérdezte a szobalánytól, megérezve azon probléma súlyosságát, hogy a dialógust fenn kell tartani.
– Igen Mrs. Archibald, pontosan ezt – bólintott a szobalány értelme teljes megcsillantásával.
– Feküdjek le… há! feküdjek le… ez az… Le kell feküdnöm – igazán kétértelmű cinikus szavak voltak ezek Angelika részéről, melyeket azonban Ruby nem hallhatott, mert már visszaindult a házba, és különben is, a szőke lány ezt magában gondolta.
Angelika megvárta, míg teljesen besötétedett, majd zseblámpája ugráló fényének és Hugo, a komornyiknak a kíséretében felment házába. A ház fényűző berendezése sem tudta feledtetni a fiatal lánnyal férje egyre kimaradozóbb életmódja feletti bánatát. De hirtelen eszébe jutott valaki! („Forduljon mindig bizalommal a CityBank munkatársaihoz!” – ezt a hirdetést szponzorom támogatásáért kellett bevillantanom írásomba, aki támogatja művem megjelentetését – az írónő megj. – a ford. megj. Egyéb más megjegyzést mindenki tartson meg magának – Angelika megj., aki szeretné végre tovább folytatni gondolatmenetét.)
– Az a barna hajú, 190 cm-es, kackiás bajuszos, nem szemüveges fiatalember, akit az egyik luxusbutik parkolójában láttam meg, úgy egy hónapja, és aki azóta mintha árnyékként követne – gondolta végre tovább Angelika, a házban bolyongva a piros és rózsaszín szalon között, hogy végre megtalálja a fürdőszobát…

Már hajnalodott, mikor Arthur belépett a hatalmas, pazarlón berendezett hálószobába. Elindult a franciaágy felé, és csak ment és ment, és még mindig csak ment és ment, míg végre kifulladva átért a szoba másik végében álló ágyon fekvő kedveséhez. Felesége gyönyörű, a legjobb selyemből, a legjobb szabónál varratott, frissen mosott, ezért még illatos fehér hálóingében kecses testtartásban aludt erotikusan kitakarózva a gyönyörű, a legjobb selyemből, a legjobb szabónál varratott, frissen mosott, ezért még illatos fehér paplanja alól. Arthur érezte, hogy szíve gyorsabban kezd verni, pulzusszáma emelkedik, légzése egyre szaporább, mellkasában erős nyomás kezd lenni… Nem kellene ennyit dohányoznom ezeken az üzleti tárgyalásokon… – gondolta hirtelen elkeseredéssel, mert Angelika közben felébredt, és így kizökkent a dohányzás ártalmairól való személyes élményanyagon nyugvó csendes meditációjából.
– Ó, drágám, te vagy az?
– Nem te, hanem én vagyok drágám.
– Hány óra van?
– Falióra négy, karóra, ahány karóra csak akarok húzni, kandallón áll…
– Jaj drágám, fejezd be, ne idétlenkedj ezekkel a banalitásos humor-bon-bonokkal, nekünk most egy romantikus hajnali párbeszédet kell lefolytatnunk…
– Bocsáss meg drágám… Bocsáss meg, hogy ilyen későn értem haza. De ha tudnád, hogy egész nap csak rád tudtam gondolni, csak a te gyönyörű arcod lebegett a szemem előtt, ha tudnád, hogy csak érted dobogott a szívem, alig vártam, hogy vége legyen végre és roboghassak hozzád… Annyira szeretlek! Szeretem minden kis porcikád, szeretem még a lábad nyomát is… örökké…
– Úgy… És képes voltál megint hajnalban hazajönni! Újabban állandóan tele vagy nagyon fontos megbeszélésekkel. És én csak ülök itthon egyedül, míg te…
– De Angelika, mi lesz a romantikával ?!
– Fenébe a te romantikáddal! Én csak ülök itthon: reggel, azaz inkább délelőtt felébredek, a szobalány hozza a reggelit, utána beautózok a városba ruhákat vásárolni, ebédelek valamelyik étteremben valamelyik barátnőmmel, majd itthon teniszezek, úszok, szaunázok, vacsorázok valamelyik villaszomszéddal, nézem az óceán partján a naplementét, pezsgőzök… hát nem veszed észre, milyen sanyarú az életem?!
– Valakinek meg kell keresni erre a pénzt egyetlenem…
– Ne egyetlenezz engem, te piszok disznó, a pénz apád kamataiból származik, neked csak a bankot kell megkeresned, ahonnan („Jöjjön a CityBankba; meghosszabbított nyitvatartással várjuk ügyfeleinket!”) felveszed akár késő este is a pénzt! – kiabálta felhevülten Angelika, hullámzó mellkassal.
A férfi érezte, bármennyire is megsértődnie kellene most, a nő éppenhogy felizgatja, nem bírta szemét levenni Angelika hullámzó melleiről. Zihálása egyre erősödött, dagadtak az erei nemcsak a fejében, hanem alsóbb testtájain is. Már nem is értette, mit mond a lány, csak érezte, hogy keze elindul feléje, simogatni kezdte a haját, félt, hogy a lány esetleg ellenkezni fog, de az csak panaszolta tovább nehéz sorsát, így a férfi felbátorodott, keze kezdett lejjebb csúszni, ujját végighúzta a lány orrán, ajkán, állán, végig a nyakán, már a mellei között járt, a lány kezdett elcsendesedni, epekedve a forró, kiéhezett testi vágyaktól a férfi erős mellét nézte, a férfi már a hasánál járt, majd kezét becsúsztatta a nő hálóinge alá, ujjai a combjai között kezdték simogatni a
Vége az első résznek.

2

-… és a csiga után hozzon nekem homárlevest, majd egy kagylós gyümölcssalátát, és kilencvenkettes évjáratú édes fehér furmintot!
– És önnek asszonyom?
– Egy jeges kávét.
– Miért nem eszel Marya?
– Nem tudok enni a boldogságtól.
– Én meg tudok enni a bánattól.
Angelika és Marya a Panorama Hotel éttermében ültek. Ha ismerik az olvasók ifj. Helena Brayert, akkor pontosan tudják, hogy néz ki Marya, mert pont úgy néz ki, mint Helena, tehát külsejének leírásától most eltekintek. Angelika pedig éppen úgy néz ki, mint Marya, mert az ablakon át pont egy limuzint figyelnek, nem valamelyik titkos hódolójuk bukkan-e fel éppen. A két lány tíz éve egy partyn ismerkedett meg. Ha el akarnám mondani, hogyan, akkor egy másik regényt kellene írnom, annyira regényes módon történt…
– Meg egyébként is, fogyókúrázom.
– Te, minek? Hát már zörögnek a csontjaid.
– Ugyan drágám, nézd meg, milyen nagy a mellem, a hasam, a fenekem, a combom és a lábméretem.
– Ugyan már, szép vagy, fiatal, olyan jól áll rajtad minden ruha…
– Te sem panaszkodhatsz Angelika, ugyan szép vagy, fiatal, olyan jól áll rajtad minden ruha, de…
– Hagyjuk inkább…
És ebben megegyeztek.

Már majdnem fizetni akartak, mikor hirtelen önfeledt, vidám zsibongás és drága parfümök illata töltötte be az éttermet. Nagyhangú társaság foglalta el rezelvált helyét a terem túlsó végében. Angelika nézte őket, és úgy érezte magát, mintha fodrászversenyen ülne, frissen tupírozott és lakkozott frizurák tengerét látta maga előtt. Selyemszalagok és nyakkendők közepette a gazdagság és a fényűzés hanyag nyugalma lebegte körül a vendégsereget.
– Nézd, az ott Trish Foster – mutatott a legemeletesebb hajú nőre Marya. – Szörnyű, hogy néz ki. Mint egy alabástrombőrű, tökéletes műkörömmel és műszempillával felszerelt társasági Barbie-baba, az olcsó, katalógusból rendelt ruhájában, azzal a házilag összetákolt frizurájával, a kölcsönkapott tűsarkú cipőjében. Gusztustalan, ahogy előadja itt a nagy dámát, miközben a partijain spórol a vendégeken, ahogy csak nem szégyell…
Marya hosszas ecsetelésbe kezdett azon gazdag nők viselt dolgairól, akik nem átallottak nem megfelelően pazar és fényűző vendéglátást biztosítani a potyázó gazdag ifjak és ifjú nők részére.
De ez Angelikának csak egy háttérduruzsolásba folyt össze, mert közben a társaság azon férfi tagját figyelte, aki annyira, de annyira hasonlított az ő tíz évvel ezelőtti kinézetű férjére. Romantikus, busongó gondolatai visszaszárnyaltak az időben arra a napra, mikor ők ketten megismerkedtek. Máig zakatolni kezd a szíve, ha eszébe jut… Alohayamavában történt. Jótékonysági árverést tartottak a helyi árvaház javára. Ő, Angelika mutatta be a kikiáltási tárgyakat. Arthur egyszer csak rápillantott, ő vissza rá, és mindketten tudták abban a szempillantásban, hogy őket egymásnak teremtette a Sors. Arthur egy óvatlan pillanatban felzaklatott szívvel súgta oda neki, az árvalánynak, hogy az árverés végén keresse meg a limuzinjánál. Mikor megtalálta, heves, forró csókban olvadtak össze a hátsó ülésen. – Egész életemben csak rád vártam, egyetlen szerelmem, légy a feleségem – rebegte elhaló hangon a férfi, ő pedig lüktető szívvel, ziháló mellkassal borult Arthur izmos testére, ó,igent lihegve ki húsos, csókra termett ajkain.
És most lehet, hogy ennek vége, mehet vissza az árvaházba, mert házasságuk romokban hever – de jó, hogy a pincér egy koktélt kever – tért vissza Angelika Alohayamavából a fodrászversenyes étterembe, sűrűn bólogatva barátnője Trish Foster léha, kicsapongó szerelmi életéről szóló fejezetére.

3

– Elnézést Hölgyem, nem ön ejtette le ezt a gyönyörű, csipkés, fehér zsebkendőt?
Angelika a hang irányába fordult, és ott állt előtte álmai férfija: az a barna hajú, 190 cm-es, kackiás bajuszos, nem szemüveges fiatalember, akit az egyik luxusbutik parkolójában látott meg, úgy két hónapja, és aki azóta mintha árnyékként követné. Egy hódító sötétbarna szempár nézett egy ártatlan, ugyanakkor elcsábításra kihívó kék szempárra.
– Jaj, csakugyan. Köszönöm! – nyúlt a fiatal nő a keszkenőért. Keze közben érintkezett a férfi szimpatikus tenyerével.
– Nem hívhatnám meg egy pohár pezsgőre, persze, csak ha szereti – kérdezte mély, bársonyos bariton hangján a férfi.
– Csakis az ön kedvéért engedek most kivételesen a pezsgő csábításának – válaszolta szemlesütve Angelika.
A Panorama Hotel („Fárasztó egyhangúsággal járok ugyanazokra a helyekre” – gondolta magában Angelika) hetvennyolcadik emeleti luxus lakosztályába vitte Basil, a titkos hódoló álmai asszonyát, Angelikát. Becsukva maguk mögött az ajtót, lihegve estek egymás karjába.
– Szólnom kell a szállodai szervíznek, hogy megint nem jó a lift – jutott hamarabb szóhoz Basil. A titkos hódoló.
S az utcáról felnyerített egy ló. Eltelt pár jó óra. S valaki felült a lóra.
– Szerelmem, meddig nem fogjuk most látni egymást? – ült fel drámaian, s kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában Angelika.
– Ahogy mondtam neked drágám, most muszáj elmennem.
Angelika még húzta az időt egy kicsit, hogy kibújjon buja szerelmi jelenetük ágyából, miközben a férfi előkelő szövetnadrágját húzta fel izmos combján.
– Tudod, hatalmas az az uborkaföld, mely tulajdonomban van – gombolta fekete selyemingét a férfi, folytatva közös jövőjük felvázolását és az öltözködést. – Most van a főszezon, figyelnem kell a betakarításra, ellenőrizni kell a munkásokat. De ha megvársz itt, hidd el, visszajövök az uborkaszezon után, és utána csak egymáséi leszünk. Megvársz, szerelmem?
– Persze, hogy várok rád szerelmem! – s egymás karjaiba omoltak, és vadul bomoltak.

Kedves Olvasó!

Ha a történet folytatására kíváncsi,
keresse a szerző hamarosan megjelenő
könyvét, melynek címe:
Csókok, lihegések és egyéb szerelmetes nyalánkságok

 Perjésiné Könyvkiadó, Miskolc
Felelős kiadó Dr.Perjésiné Farkas Krisztina igazgató
Szedte a PfkStúdió Kft.
Nyomta a Kuruc41 Nyomda, Miskolc
2001. júliusában