Istent keresve 2012-2013

SZÁMŰZETÉSBEN AZ ÖTZ-VÖLGYBEN

látlelet egy meg nem írt pszichiátriai kórlap margójára

M.-nak,
aki megmutatta,
hogy a feneketlen mélységnek
is van alja; aki mentőkötelet dobott nekem, hogy
kimászhassak széthullott személyiségem romhalmaza alól

Az egy hetes rossz idő, mintha soha nem is létezett volna, végre gyönyörűen szikrázik a nap, a sípályák újra megteltek. John Mapfkez eddig sem foglalkozott az időjárással, minden nap feljött legalább egy pár órára, hogy lecsússzon az összes kemény, fekete pályán. Elsősorban nem kikapcsolódni jött az Alpokba. De most a libegőből körbenézve a panorámán, el kell ismernie, így azért kellemesebben érzi magát, mint a szélviharban, vagy éppen a sűrű ködben, semmit sem látva, majd megfagyva.
Ma minden felvonó működik, a Hütték tele vendégekkel, a teraszok nyugágyai megteltek pokrócba burkolózó napozókkal, fölülről a pályákon síelők össze-vissza nyüzsgő apró pontocskáknak tűnnek. A síoverallokba burkolózva mindenki egyformának látszik, körbe nézve minden a gazdagságot, nyugalmat, boldogságot sugározza.
Hamarosan a középállomáshoz ér, el kell döntenie, kiszáll és kellemesen lesiklik, vagy felmegy a csúcsra, és letudja a mai meredek–veszélyes–kihívás adagját. Annyiból ésszerűbb lenne ezzel kezdeni a napot, hogy a péntekeket böjtnapnak jelölte ki, ma csak ivólevet ihat. Ez a második péntekje, hogy telik az idő, ma van pont két hete itt. Mosolyogni kezdett magában, milyen nevetségesnek tűnhet a californiai gazdagságából európai gazdagságba vonult úri önsanyargatása. Mindegy, ezt úgyis csak ő tudja, és úgy gondolja, a magunk elé állított, csak küzdelemmel megoldható feladatok a környezettől függetlenül kihívások. Amerikát elhagyva letette a cigarettát, két hete nem gyújtott rá. Néha nagyon szenved, de büszke magára, állja a sarat. Megfogadta azt is, Európában nem iszik egy kortyot sem. Örök életére nem akar absztinenciát fogadni, de át kell magát kicsit billentenie, az elmúlt két hónapban még nem vészesen, de gyakrabban, mint szabadna lazította érzelmi és gondolati görcseit alkohollal.
A kérdést nem is a kérdésen gondolkodva eldöntötte, már a harminc személyes felvonóban áll, megy fel a hegytetőre. Azért szép lesz több nap után újra körbenézni a 3500 méteres csúcsról. Két héttel ezelőtt, mikor először nézett onnan a mélybe, döbbenetes élmény volt, amiről azt hitte, hogy ez a sokkos élmény már nem fogja megrohanni… Azt hitte, eljön egy hónapos szabadságra, kedvenc helyére, az Alpokba, és már laza tud lenni. Nem. Naivitás volt azt hinni, egy hónap alatt túl lehet lenni egy másfél éves traumán, ami tulajdonképpen hat éves, és még hét év, és tulajdonképpen még harminc év… Nem, nem! Két héttel ezelőtt ott kellett hagynia otthonát, hazáját, barátait, vállalatát, igazgatói székét, jólétét, mindent… az életét…
Hagyott mindenkit kiözönleni a kabinból, többen el is indultak lefelé a különböző pályákon, néhányan bementek az étterembe. John síléccel a vállán elsétált ahhoz a sziklához, ahol pont két hete állt először. Azóta minden nap lesíel innen, de még most is dobogó szívvel közeledik traumás élményének pontjához. Lenézett a függőleges sziklákkal ölelt mélységbe, ahol a hó alól ki sem látszott a gleccser, csak tudta, hogy ott van.
Döbbenetes, élete másfél évvel ezelőtt ettől kimondhatatlanul mélyebb szakadékba zuhant. De nem is szakadékba… egy olyan mélységbe, aminek nincs alja… csak süllyedt, süllyedt, másfél éven át megállás nélkül. És az első pillanattól kezdve nem csak a feneketlen mélység, hanem a leírhatatlan sötétség is körbefogta. Nem csalódott volt – attól sokkal súlyosabb. Atomjaira hullott a személyisége. Nem az volt a kérdés, hogyan folytatódjon tovább az élete, hanem, hogy ki is ő egyáltalán? Dirib–darabokra szóródott szét érzelem-, és gondolatvilága. Másfél éven át zavarodott, űzött vadként kóválygott saját maga megbomlott elméjében. Majdnem benne rekedt végleg… Most látja, hogy csak egy – végül nem történt meg –, de egy utolsó pillanat választotta el a teljes idegösszeomlástól. A nap, mint nap összekapart leheletnyi erejével próbálta végezni a munkáját (a cégért felelősséggel tartozik, nem is tehette volna meg, hogy saját magával együtt hagyja széthullani), próbálta a külvilágnak fenntartani a látszatot, hogy minden rendben van vele – pedig iszonyatosan mély depresszióban volt. Annyira mélyben, hogy még segédszerekhez sem nyúlt. Nem nyúlt gyógyszerhez, alkoholhoz, a dohányzásra visszaszokott igaz, de tulajdonképpen kívülről ennyi látszott, ja, és hogy napok alatt lefogyott tíz kilót, amit még a mai napig nem tudott visszaszedni. Most, hogy agyáról – szívéről lehullott a halált hozó fekete lepel, mostanság nyúlt időnként a pohárhoz. Ugyanis poszt-traumatikus tünetek árasztják el. Két hónappal ezelőtt fogta fel, mekkora önmegsemmisülésben élt másfél évig. És ez a felismerés ugyanúgy kínzó gyötrelem, amit nehéz elviselni józanul.
Lihegve állt meg. Most tért rá teljesen a kijelölt pályára. Visszanézett a sziklás meredélyre, ahol leereszkedett. Ma is teljesítette. Ma is legyőzte az önként vállalt veszélyt.
Mindenkinek van egy Védőangyala, akit Isten rendel mellé, hogy végigkísérje életét. Boldog az, akinek nincs szüksége rá egész életében. De ilyen ember van egyáltalán? Ő, John Mapfkez, aki eddig másokat mentett meg, aki egész életében másokért élt, odáig jutott, hogy segélykiáltást zokogott Isten felé. Saját maga gyógyításában a legnagyobb gát önmaga volt, leküzdeni önérzetét, hogy van, mikor segítséget kérni nem gyengeség. Meggyőzni magát erről, egy plusz külön harc volt.
Két hónappal ezelőtt Isten végleg kegyeibe fogadta, segített neki Látni, hogy merjen Védőangyalához fordulni. Karácsony másodnapján pár órás beszélgetéssel az Angyala megmutatta, hogy a feneketlen mélységnek is van alja, mentőkötelet dobott neki, amibe kapaszkodva elkezdhetett kimászni élete szakadékából.
John egy éles hóekézéssel befékezett, megállt egy pillanatra. Felnézett az égre, megborzongott, pedig a nap sugarai lágyan simogatták arcát. Gyógyulásának második hónapjába lépett, még csak a kezdeti lépéseknél tart, de elindult az Úton…!
Megigazította fülhallgatóját, relax-zenéjének ritmusára folytatta a már veszélytelen, laza lesiklást. Visszafogottan, de a maga módján vallásos volt világéletében. Azonban első ocsúdásában esténként autózgatva ordító zene mellett merte csak hangosan kimondani: Istenem, segíts, hogy megtaláljam saját magam.
Két hónapja új időszámítás kezdődött az életében, elölről kell kezdenie létét, újra kell raknia személyiség-tégláit – ez nagyon abszurd negyvennégy évesen, mikor már rég minden embernek kész egyénisége van. Neki azzal kellett szembesülnie, hogy az ő kész lelkialkata tévút, nem az életet jelenti, ahogy addig hitte, hanem a halálba vezet. Másfél év után összeszedve minden erejét, kimondta vélt bűnösségét, elveit, nézeteit, illúzióit, érzelmeit, viszonyulásait. Egy általa épített bálványt kellett ledöntenie. Azt a bálványt, hogy egy másik embert nem lehet istenként szeretni, mert az veszélyes mindkét félre nézve. Azt az eszményt kellett lerombolnia, hogy élete ezen az istenképen nyugszik. Ki kellett mondania, hogy mindezeket el kell dobnia, el kell temetnie, és egy új világot kell összeraknia. Egy harakiri sem fáj annyira, mint ezt megtenni. Még nehéz elhinnie, hogy a régi élete a halál, és az új John Mapfkez az élet. Tébolyba már nem engedi zuhanni magát, de még rá-rátör a Fájdalom, és nagyon hiányzik még neki a régi önmaga. Másfél éves gyötrelmét felváltotta egy teljesen másfajta gyötrődés, de karácsony másnapja óta Védőangyalának imája, és a maga belső küzdelme, akarata, imája erőt adhat ahhoz, hogy túlélje önmagát, és új életet kezdjen. Hiszi, hogy a régi John Mapfkez nem tűnik el, csak az lesz, ami mindig is volt, kiteljesedik teljes valójában…
Kipihente magát az alapállomás melletti egyik padon ücsörögve, kényelmesen sütkérezve a napfényben. Gyönyörködött a hótól roskadozó fenyőkben, lentről felnézve kicsiny emberkének érezve magát a fölé tornyosuló hegyek közt. Nyugalom árad szét benne, néha attól rémül meg, hogy már jól érzi magát. Összeszedelőzködött, vállára kapta sílécét, beállt a libegőhöz álló sorba. Felmegy a középállomásig, és csúszik még egyet, laza levezetőként a mai napra.
Ha Isten bezár egy ajtót, kinyit egy másikat helyette, csak észre kell venni. Közhely, annyian, annyiszor elmondják ezt – is. Kétezer év alatt már minden megtörtént az Emberiséggel, mindent elmondtak, mindent leírtak. Így nézve az egyedi ember csak közhelyszerűen tudja élni az életét. Azonban időnként mindenkivel történik hol sokkoló, hol katartikus élmény, amit mindenki egyszeri és megismételhetetlenként él meg. Van, aki ezeket el tudja mondani másoknak újszerűen megfogalmazva. Fiatal korában író akart lenni. Az az ajtó bezárult előtte. De megmaradt benne az alkotásvágy, a kreativitás, az újszerűségre való vágyakozás. És ezt a cégnél, maga és cége javára ki is tudja élni. Sok mindent tudott létrehozni, jó néhány új dolgot találtak ki közösen kollégáival.
Talán ennek eredményeként nyílt ki nemrég előtte egy ajtó, és mire hazamegy, döntenie kell, hogy be akar-e lépni azon az ajtón. A cég vezérigazgatói posztjára kérték fel. Egy hete azon kapja magát, hogy legalább annyit gondolkodik ezen, mint élete romjain. Nagy gondban van, mert a racionalitása azt mondja, ebben a gazdasági világválságban, mikor minden bizonytalan, nem szabad belevágni, nem szabad akkora terhet magára venni, hisz elbukhat a cég, és akkor bukik ő is. A szíve, a benne lakozó harcos-próféta viszont azt mondja, meg kell tennie, hisz tele van ötlettel, mit lehetne még kihozni a vállalatból, és amikor a kollégák is annyira egyöntetűen mögötte állnak, nem futamodhat meg gyáván önmaga karizmája elől. Művészlelke viszont most még nagyon félti magát mindentől, hisz még most lábadozik, elég erős-e, hogy a kudarc, vagy éppen a siker keresztjét el tudja cipelni a vállán… Őrület… Nem elég egy őrület az életébe, azonnal kapja a következőt?! Pont két hét múlva megy haza, mikor leszáll a géppel, mikor lába újra amerikai földre lép, aj, de pátoszos tud lenni, szóval akkor ki kell mondania a választ, és amelyik irányú vágányra állítja magát, onnantól annak kell a helyes iránynak lennie.
Igen, lehet, tényleg azért kapja második őrületét, hogy gyorsítsa meg az elsőből való kilábalását. Semmi nem történik cél nélkül. Csak ezt nem mindig látjuk meg azonnal, hisz sokáig csak a De miért? takarja el a tisztán látásunk. Hiszi, hogy minden a helyére fog kerülni. Hiszi, élete puzzle-jába elmúlt másfél évének darabja is be fog kerülni, valamiért így kellett történnie mindennek.
Még nem látja tisztán, milyenné is teljesedik ki teljes valójában személyisége, önmaga. De hiszi, Isten helyesen lát mindent, tudja, mikor mit és miért kell tennie vele. Neki nincs más dolga, mint hallgatni rá, engedni, hogy útját Ő irányítsa…
John bepakolta sífelszerelését, bakancsát bérelt autójába, teljes hangerőre állította kedvenc zenéjét, és elindult szállodája felé. Nem is oly rég hosszú ideig olyan számkivetett volt, hogy még önmaga is kilökte saját magát testéből–lelkéből. Most visszatalálni látszik önnönmagához, reméli, végig tud menni ezen az úton… Igen, hiszi, két hét múlva önkéntes magányos száműzetéséből egy régi-új John Mapfkez fog hazatérni, aki teljes valójában kiteljesedhet azzá, ami ténylegesen ő.