Utazások 2006-2008

Zuhanásaim – Magasságom felé

Hajamat a szél állandóan a szemembe sodorja, többet vagyok a magam szépítő hajigazgatásával elfoglalva, mint elvégzendő munkámmal. A nap hol kisüt, hol elbújik, melegem van és fázom. Az idei tavasz tényleg ravasz… Miket is beszélek…? Egy ideje nincs is beazonosítható évszak… Ki tudja, mi van most egyáltalán?
Egy biztos kapaszkodó támpont ehhez a kérdéshez: holnap lesz a munka ünnepe. És ezt én ma ásással, ültetéssel ünneplem; mintha csak a múlt rendszer kiskertben passzív ellenállást tanúsító szakija lennék.
Mi van velem viszont? Máskor számomra a fizikai munka felér hat hétvégényi szállodai wellness – fitness programmal, de most kedvetlenül tevékenykedem. Mióta már csak a Boldogkői várba felsétáló turistákat bámulom…! Így végképp nem haladok a munkával.
Hirtelen visszafordulok, közben idétlenül lépek egyet előre. Úristen…!

Távoli zsongás szűrődik be agyamba, mint mikor a strandon kicsit elbóbiskol az ember. Egyszer csak a zsibongó hangok közül egy ismerős cipőkopogás választódik ki, és felém közeledik. Megérint egy ismerős illat. Lassan felemelem szempillám: Te ülsz az ágyamon! Fájdalmam, ami inkább lelki, mint fizikai, enyhül kissé… A boldogság és szenvedély érzése kavarog bennem, viaskodva frusztrációmmal, hogy most nem én adhatok Neked; most kizsákmányoló lettem, itt fekve tehetetlenül, összetörten, annyira jó a szerelmedet érezni.

Földet érésem pillanatában nem a jobb könyököm eltörött csontjai fájtak igazán, hanem az érzés, miszerint fiamat meg kell vigasztalni, hogy nincs semmi baj, a vízió, hogy a szüleimre kell támaszkodnom egy darabig, miközben nekem kellene őket segíteni.
Belém nyilallt, hogy nem fogok tudni dolgozni menni, de ezeknek az érzéseknek fittyet hányva, leginkább az hasított csontjaimon végig újra és újra, hogy egy ideig nem tudok majd vezetni…

Igazán el tudtam volna tekinteni az egészségügy jelenlegi helyzetének empirikus megtapasztalásától.
Ha egy kis faluban, a nagyvárostól ötven kilométerre történik veled valami hirtelen baj, a következőkkel kell rendelkezned: telefon, hogy hívhasd a mentőket, de mivel azok sokára érnének ki, jobb egy saját kocsi egy saját sofőrrel, amivel beszállítathatod magad a városba. Jó, ha mindig kéznél van egy halom jég, amivel ilyenkor átmenetileg csillapítani tudod sokkos fájdalmadat. Erre különösen akkor van szükséged, ha nincs birtokodban az az alapvető tudás, hogy a gyógyulásodra kiszemelt városban található kórházak közül melyik alkalmas a te ellátásodra; különben úgy jársz, mint én: másodikra találtam meg az igazit.

Továbbá mindig igazolódik az alapvető Murphy-törvény, miszerint, ha egyszer nem viszed magaddal a TAJ kártyádat (pl. a szüleidhez, ráadásul vidékre), akkor persze történik veled valami…
Így kénytelenek voltunk kórházkereső projektünkbe fakultatív programként még beiktatni saját otthonomat is.

Szegény orvosoknak nem lehet könnyű: amikor komolytalankodnak, az nem tetszik a betegnek, és amikor a beteg nagyon szeretné, akkor ők nem tudnak humorizálni:
– Ez nem csak kificamodott, csúnyán eltört, ezt nagyon sürgősen meg kell operálni.
Nekem most nagyon tetszene, ha az ügyeletes orvos csak viccelődne velem…

Látóterem beszűkült. Mozgásterem megszűnt. Én, mint ÉN is megsemmisültem. Egy gépezet magatehetetlen csavarja lettem. Történnek velem a dolgok. A világ félrebillent. A plafonon neoncsövek menekülnek végzetük elől, miközben engem pont a felé tolnak.
Ágyamról – függetlenségem utolsó kis szigetecskéjéről – kalózok ragadtak el, átpakoltak a műtőasztalra.
– De jó… a nászéjszakámon tartottak ölben így utoljára – tört fel mélyemről, még pislákolva személyiségem, a végsőkig lázadva, és emberi méltóságom után kapaszkodva…

A sebészeti műtő auditíve gyakorlatilag olyan, mintha egy középkori vár kovácsműhelyében lennénk. Fűrészelés, kalapálás hangjai recsegnek, dübörögnek dobhártyámon.
– Ajaj, én hallok mindent, nekem egy kis kábítást ígértek – nézek kétségbeesetten körbe, a várkapitányt keresve.
Mint kiderült – egy nagyon humánus kovács-csapat kezébe kerültem –, most tértem magamhoz, már a kar-rendbetétel végén járunk; semmi végtaglevágás, nem lesz halálfejes lobogóm…
Arra emlékszem csak ebből az egy órányi kábult állapotomból, hogy míg pakoltak vissza kis ágy-szigetecskémre, a főorvostól legalább háromszor kérdeztem meg, hogy mikor vezethetek majd?

Egy fekvőbeteg idejét a kórházi műszakváltás rendje, és a látogatási időpont strukturálja. Sebemből kilógó „csőneszeszeremmel” alig férek az ágyon, de még nem is tudom igazán felfogni kényelmetlenségemet. Még csak vagyok. A telefonom szinte állandóan csörög. Terjed a hír, gyógyulást kívánnak, ez jól esik… Lebeszélem őket a látogatásról, gyenge vagyok. Elég az édesanyám, a fiam.
És persze Te.
Tudom, hamarosan teljesen jól leszek, azonban ettől függetlenül ez a helyzet meglebegtette előttem a mulandóságot. A mulandóságunkat. Hogy egyszer – remélem, nagyon sokára –, egyikünk elveszíti a másikat. És az életkor nem feltétlenül determinálja a sorrendet. Kimondhatatlanul nehéz lesz a másiknak… Csontomba nyilall a rettegés. Féltelek. Magamért. És – most már – féltem magam. Teérted.
Súlyos helyzetünkben a közhelyek életünk bölcs útbaigazításává válnak: élvezni szeretném veled az életet, kihasználni minden napot, hisz nem tudhatjuk, mennyi jut nekünk.
El szeretném mondani neked érzéseimet, de erőtlen vagyok, és gyáva is, csak nézek rád… Te vajazod kenyeremet, hogy belém diktáld, miközben én csak azt hajtogatom, hogy nem is vagyok éhes…

Egy kórházi szoba a társadalom mikroszintű leképzése. Megtalálható itt minden korosztály, széles intelligencia-spektrum, az összes személyiség típus. Itt van a becsületesen gyógyuló, a vagány, szabályokkal nem törődő, az életet bölcs egyszerűséggel megélő öreg, az alacsony fájdalomküszöbű fiatal. Azonban a Betegség mégis egyenlővé tesz mindenkit, falanszterré alakítva a Valóságot.
Én, a kar-sérült, szinte a Messiásként érkeztem a lábsérültek közé, tudok járni, én vagyok a megtestesült Függetlenség, az ő Önállóságuk.
Életünk egy Kórházi Survivor Valóságshow. Ha össze tudunk fogni, egy csapattá tudunk válni, akkor minőségibb lehet mindennapunk, akkor átvészelhetjük ittlétünket. Hamar működésbe lép barterünk: én gondoskodom a szellőztetésről, élvezeti dolgok (pl. egy pohár víz) szállításáról, ők cserébe kinyitják nekem az atombiztosan vákuum-csomagolt két szelet turista szalámimat.
Legnagyobb kalandom ebben a show-ban a titkos ágytál-beszerző körutam. Intravénásan adagolt kövidinkás zacsimat hónom alá csapom, elindulok. Átvágok a folyosó indáin, ügyesen kicselezem a bennszülötteket, megközelítem a titkos bunkert, lecsapok az utolsó, ép kacsára, és már rohanok is vissza vele. Zsákmányomat kitörő lelkesedéssel fogadja a tábor, Megváltóként tekintenek rám szobatársaim…

Beteg és Nővérke – Karinthy szavaival élve –, hogyan is érthetné meg egymást? Hisz mindkettő mást akar: a beteg a nővérke segítő szolgáltatásait, a nővérke viszont azt, hogy a beteg némán, észrevétlenül feküdjön ágyán.

A „Sweet Home – Mindenütt jó, de legjobb otthon – fíling” két nap után elmúlt belőlem. És azonnal megpróbált rám telepedni a depresszió. Eddig csak a túlélés hajtott előre, most egyszeriben lett időm meditálni. Ilyenkor a legveszedelmesebb, önpusztító érzések rohanják meg az embert: „Miért? Hogy lehettem ilyen szerencsétlen? Miért pont most történik ez velem?”
Mintha ez történhetne jó időpontban… És mintha én ezt direkt tettem volna magammal…

Sokan kérdezik együtt érzőn, biztosan most fájdalomcsillapítón élsz? És ráeszmélek: tulajdonképpen azon kellene…
Csakhogy sajgó fájdalmamat úgysem tudná semmi elmulasztani: nem vagy boldogtalan mellettem, de igazán boldoggá nem én tehetlek Téged…

A nem mélyen, csak átlagosan hívő ember nagy bajában megküzd Istennel szembeni ambivalenciájával: megkérdőjelezi az Ő létét, hisz nem vigyázott rá, miközben segítségét kéri. Valamint megéli lelkiismeret-furdalását, amiért képtelen volt még közelebb kerülni Hozzá…
Igaz, az Ő végtelen szeretete látja, hogy báránykája, még ha el-elkóborolni látszik is, mindig Pásztora közelében marad…?
– Tudom, hogy Vagy, én érzem, hogy ez nem véletlenül történt, érzem, hogy mi a szándékod velem…

Jobb kezem csuklótól vállig gipszben. Így hát bal kezes egyedfejlődésem gyorsan ível. Két nap után teljesen önállóan tisztálkodom, öltözködöm. A hajszárításra speciális testtartást fejlesztettem ki. Három – négy nap elteltével egyre ügyesebb vagyok a konyhában. Egy hét után már tudok bal kézzel írni, tudok bánni késsel, ollóval.
Ebben az évben az Esélyegyenlőség éve van. A jobb agyféltekém most igazán érvényesülhet.

Itthoni létem első két napjában majd’ megőrültem, hogy nem mehetek dolgozni. Aztán szépen ráeszméltem, hogy telefonon keresztül is nagyon jól tudom irányítani a dolgokat, nem dőlt össze a világ nélkülem. És átéreztem, hogy nem vagyok pótolhatatlan ember.
Az ilyen megtapasztalás nagyon helyre tudja pakolni az ember esetlegesen túlzásnak induló önbizalmát, nagyarcát…

Valamikor, az önálló öltözködést elért szocializációs fejlődési fázisomban lelki békém is kezdett helyére billenni.
Az utóbbi években rengeteget dolgozom. Közben tanulok, másodállás, harmadik műszak. Mindenki problémáját a vállamon cipelem, csak a végén már magamra nem jut idő. Mindent a lelkemre veszek, annyi mindenen idegeskedem.
Most csak ülök, és kezdem megérteni, hogy mindent meg lehet úgy oldani, hogy kevésbé haljon bele az ember.

Néha nem merjük eldönteni, hogy bennünk, vagy a körülményekben van annak akadálya, hogy pszeudo-boldogságunk valódivá válhasson.

A második gipszes hetemen már az utcára is kimegyek. Ismerősökkel találkozom, akik döbbenten (abszolút nem illik össze nekik a rólam kialakult hiperaktív bolygóhollandi képe a gipszes látvánnyal) tudakolják mi történt velem? Harmadik vihogós történetelőadásom után megállapítom, rém ciki kerti munka közben úgy elesni, hogy szilánkos könyöktörés legyen a vége. Mennyivel heroikusabb lenne, ha…
Azon a napon zöld, kicsi háromfülű, egyszemű Marslakócskák közeledtek – kivételesen most nem Amerika felől – a Föld irányába. A Nasa magyarországi ügynökei azonnal riadót fújtak, hogy veszélyben a világunk. A vészjelző titkos telefonhívás nálam csörgött. Azonnal felfegyvereztem magam, elszánt arccal, talpig napszemüvegben indultam, hogy felvegyem a harcot az ellenséggel. Egy a száz ellen. Lőni kezdtem. Minden lövésem talált, persze engem még véletlenül sem talált el egy sem. Egyszer csak a Marslakók vezérével verekedésbe keveredtem. Vadul dobáltuk egymást a gőzölgő csöveknek (hisz közben természetesen egy elhagyatott gyárterületre keveredtünk). Már–már ő győzött, de én jelentőségteljesen megigazítottam napszemüvegemet, és egy jól irányzott jobb egyenessel megmentettem Földünket.
Néhány hét alatt hogy meg lehet szokni a semmittevést! Hol van már a reggeltől késő estig tartó, hétvégén sem szűnő pörgésem… Persze, azért nem maradok ki semmiből, a hírek folyamatosan befutnak hozzám.
És a nem jelenléttel néha többet tudhatunk meg szűk környezetünkről, mint előtte évek alatt. Kiderül, ki az, aki azonnal átveszi az irányítást, ki használja ki azon nyomban az alkalmat rossz hírem keltésére, kire lehet tényleg számítani.
Könyököm callusképződésével egyidőben szívem köré is erős vértek épülnek be. Olyan eleve nincs, hogy az embert mindenki szeresse, de a ranglétrán felfelé kapaszkodás sebességével egyenes arányban nő az ellenségek száma. Meg kell tanulni nemet mondani. Meg kell tanulni, hogy vannak problémák, amelyeket le kell rázni magunkról.
Jövő szeptembertől nagy kihívás előtt állok, melyhez sokkal higgadtabban, megkockáztatom, bölcsebben fogok tudni hozzákezdeni, mint elesésem előtt.
Igyekszem becsületesen, legjobb tudásom szerint végezni a munkám – és majd az Úr elvégzi velem az elszámolást.

Karom élettelen rongyként fityeg a vállamról. A tükör előtt állva ismerkedem vele. Műtéti sebem nagyságát és milyenségét meglátva újra átmeneti depresszióba zuhanok: most szembesülök azzal, mi történt velem egy idétlen másodperc töredéke alatt…
Nem bírom a karom nyújtani, hajlítani, a forgatásról ne is beszéljünk! Én dolgozni, írni, vezetni akarok!
Igen, tudom, hogy lassabban, észrevétlenebbül érkeznek a csodák, mint ahogy mi szeretnénk…
Egy órája vették le rólam a gipszet…

Újra a középkori várban, csak most a kínzókamrájában vagyok. Recseg – ropog a karom, a beültetett karos lemezem fémesen cseng a radiusommal összeütődve. Akasztják a hóhért.
Gyógypedagógus a gyógytornásznál. Segítőből most rászorult lett. Most saját bőrömön tapasztalom meg: a rehabilitálandó személy legyen bármilyen korú is, gyermeki lelkiállapotban van. Úgy kell őt megdolgoztatni, hogy közben nagyon megértsük és tiszteljük testi-lelki fájdalmát.
Szerintem én igen szófogadó, szorgalmas és hajtós páciens vagyok. (Naná, már le is mentem megsimogatni az autómat, hogy ne izguljon, nemsokára jövök…)
Fiamnak napról-napra cirkuszi attrakcióként mutatom be tudományomat:
– Tisztelt publikum! És most nézzék világhírű erőművészünk attrakcióját: tárgyak helyét megváltoztatja, ajtót nyit, aláírja az ellenőrzőt – és mindezt jobb kézzel!
Aztán megfogom a poharat… és persze jót hahotázunk, hogy még nem tudom a számhoz emelni.
Nem baj, bal agyféltekém így is gyors ütemben veszi vissza hatalmát…

Van, mikor zuhanunk, összetörjük magunkat egy kicsit, azért, hogy kiválthassunk ezzel egy esetleges végzetes zuhanást, hogy azután mehessünk tört-töretlenül előre – mászhassunk Önmagunk csúcsa felé.

Tudod… Én már megvilágosodtam: nekem Te vagy Földön, s Égben lelkem másik fele, Te vagy az én párom.
Már erős vagyok. El akarom mondani Neked: nem mérséklődő, hanem egyre csak lángoló szenvedéllyel… szeretlek.
(pfk,
Miskolc,
2007. május)