A Túloldalon 2009-2010

TÚLOLDALON

Reszketek
próbálom szorosabbra húzni magamon kabátomat, de ez nem segít. Ha számoltam volna, legalább huszadszor próbálom ezt tenni, ám ennek ellenére
Reszketek
a nap hol kisüt, hol felhők mögé bújik, a szél neki–nekilendülve ringatja a végre virágzásnak indult faágakat. Valahol mélyen tudatalattimban érzékelem, hogy a körülöttem sétáló emberek már ledobták lelkükről a tél zord köpönyegét. Csak mi
Reszketünk
neked nem – ezért nekem sem – érkezett meg a tavasz. Az ég rád szakadt, amitől féltél, rád zuhant a nap, amikor a téged körülvevő Valóság elveszti értelmét. Minden lényegtelenné semmisül egy légüres Vákummá válva; és előtolul a
Fájdalom
melyből annyira jó lenne menekülni a nem-érzésbe, a gondolatlanságba, a beszédtelenségbe. Menekülni valamiféle ősi primitív állapotba, melyben nem tud az ember beszélni, ezért nem kell kimondani, melyben nem tud humanisztikusan gondolkodni, ezért nem kell a miértekre választ keresni, melyben nincsenek érzelmi kötődések, ezért nem létezik a
Fájdalom
mely elborít… a lelkiismeret-furdalás a feloldhatatlan ellentmondás miatt: azt kívántad napok óta, amit egész életedben szerettél volna elkerülni. Elborít… a bűntudat a feloldhatatlan ellentmondás miatt: cselekedeteidért, melyet megtettél, és cselekedeteidért, melyet nem tettél meg. A megszűnés felfoghatatlan, ezért a Halállal megbirkózni a tovább élőnek
Fájdalom
mely múlni fog; el fog jönni az idő, mikor nemcsak tudni, hanem érezni is fogod, hogy az életben időnként kihunynak a
Fények
már meg–megcsillannak az aláhulló vízcseppeken. Észre sem vettem, hogy elfogytak mellőlem a sétáló turisták. Szürkül. A fák sejtelmes, fekete sziluettbe öltöznek. A vízesés robaja egyre hangosabban verődik vissza a sziklákról. A Palota Szálló semmivel és senkivel sem törődve esti pompáját ölti magára, ahogy sorra kigyúlnak a
Fények
nap, mint nap ugyanúgy történve. Pár hete munkám után feljövök ide. Már majdnem abba a hitbe ringattam magam, hogy támaszod lehetek. Esténként a sétány alacsony kőfalának támaszkodva újra és újra ráeszmélek, hogy nem tudok az lenni. Nézem, ahogy a vízesés hatalmas erővel zuhog le a szakadék mélyére, melynek alján megküzdünk tragédiáinkkal. Külön – külön. Egymás mellett, de mégsem látva, ahogy napjaink végén elalszanak a
Fények
már nem ragyognak az aláhulló vízcseppeken. Pedig azok csak hullanak a sötétségbe, mint el nem mondott mondataim, ki nem mutatott érzéseim, meg nem tett cselekedeteim. Miközben minden gondolatom körülötted forog. Minden esti imámban fohászkodom érted, hogy minél hamarabb megérezd, körülleng Téged a
Kegyelem
hogy el tudtál búcsúzni otthon, hogy el tudtad engedni, ki tudtad mondani, ki tudtad mutatni. Gondolataidat. Érzéseidet. Csak az Igazaknak jut a
Kegyelem
hogy mindent elszámolva, lezárva, elrendezve maradtál itt. És nem egyedül. Imádkozom, hogy minél hamarabb körüllengjen Téged a
Kegyelem
mely segít gyászodban, hogy begyógyíthassa a veszteség sebét. Segítsen látni, vannak itt, akiknek Rád szükségük van, hogy a Vákuumból gyere mihamarabb az Életbe. Hogy a világra mihamarabb nézhess
Megbékélve
fogadom el tehetetlenségemet, hogy nem tudok Neked többet segíteni, de közben szememből hullik könnyed, bennem fáj fájdalmad, szívemben szakad meg szíved. Szembesülve önmagam korlátjával bár nem tudva igazán elfogadni, de
Megbékélve
ülök vissza minden nap autómba. Lassan gurulok le a hegyről, nem sietek sehova. Bal kanyar – szeretném szorítani a kezed – örökké. Jobb kanyar – szeretnélek magamhoz ölelni – örökké. Korlátaim mellett kígyózom a hajtűkanyarban – örökké
Megbékélve
még néhány kilométer, és hazaérek a közeledbe – majdnem melléd – a túloldalra. Korlátaimon nem nyúlhatok át, de azon belül mindenben melletted állok, támaszod vagyok… Kiülök a szakadék szélére, hogy minél jobban átnyújtózkodhassak feléd, megsimogathassam lelked, hogy lehess örökké
Megbékélve.

(pfk, Lillafüred, 2009. március 28-29.)